Könycsepp

Könny a könny ha nem víz elem,
csak belül fullasztgat?
Sírás marad e a sírás,
ha lelkem csak érzelmeket hullat?
S ha a szem a lélek görbe tükre,
nem lehet a könny érzelem?
Ha szavakba sírom fájdalmam,
vajon segít a lelkemen?
S ha érzéseket adni és kapni,
lételeme az embernek?
Mondd, elfogadod e könycseppet,
mely azt dúdolja: szeretlek…?

Szonett egy hajnal margójára

-portré a nőről… neki- 

Bársonyos íz a szádban. Fölébredél…?
Az asztalon a fásuló éjszakát
idézi egy leszakadt gomb, egy levél,
egy pakli kártya, s az őszi nagykabát. 

Fölállsz, az ablak felé indulsz halkan,
s figyelsz, hogyan kel életre a város:
amott a ködben egy árnyék elsuhan,
a hajnalt kettészeli egy villamos. 

A gombot visszavarrod a kabátra,
eltemeted fáradtan az ünnepet
s rágyújtanál egy utolsó szivarra… 

Szagolnád a dohány milyen illatos,

de menni kell tovább –súgja leveled-

vár rád is egy ilyen ködös villamos.

Azazello kávézója

(szonett egy pokolról) 

Pimasz, trehány bagófüst föd mindent
e kávézóban melyben üldögélek.
rágyújt a főnök az ajtó mellet,
vöröshajú, köpcös figura. Félek. 

A tér halott csendjét egyetlen kér(d)és,
egy hajnali etűd bolygatja csak fel,
melyet -megjátsszuk- elvitt a feledés,
melyet föltenni innen senki nem mer. 

De hirtelen megcsap a hajnal szele,
kinyítja az ajtót, befúj a lét,
s egy kérdést suttog mindnyájunk fülébe. 

Kialszik a szivar, darabokra tör!?
De Azázel becsapja az ajtót…
s kezdődik ismét minden elölről.

Szonett

Délutáni séták az őszben.
színekben úszó lágy magány.
utazások a teagőzben.
homály mögé rejtett halál...

Emlékszem a lányokra,
kikből nem volt sok nekem,
de illatukat örökre rányomta
lényemre az élet. Nem feldhetem. 

Ködös állomások, vonatgőz.
Rikácsoló utasok, visító vadludak.
Mámoros képzelgések, alkonyat. 

Feledésbe merülő proféciák,
mtafizika, vallás. Mind mit ér?
Ha hajnalon túlra, egyik sem kísér.

Szonett a hegedűs lányhoz

 Látomásaim szürke szobájában,
vörössel írták a csendet kottára,
melyet mint tudatom, hasította
ketté hegedűszód sírása. 

Lefelő ívelő vonásaid bánatát,
megkívántam, megvallom neked,
mert csak a bús mámorrá vált
lélek képes érezni Szerelmet. 

Ködben táncolsz, s távolodsz tőlem
de nem fáj, mert zenéd bennem
zokog örökké. És mégis keserű 

a melódiád, mert hiába látom
aranyszínű hajad, karcsú derekad,
megérinteném, de csak hegedűszó marad.

Oda temetlek

Szavaid,mint Jézus húsában a szemtelen sebek,

undok fényben, kínokat gyújtva tündöklenek

a fehér a papír, ártatlan, érintetlen lényében.(tabula rasa)

(csorogna inkább csak a nyálad, az kevésbé pusztító. Mint régen.)

Minden mi alkot bemocskol,

minden mi gyilkol, megcsókol,

mind ki bolond igazán él,

a nyárnak hiszed, hogy öldököl a tél.

Fanatikus rezgések hajlítanak,

törött cserepek csábítanak,

és Te mégis, eszelõs módon hajtassz,

hogy mekaphass mindent, mit meg nem kaphatsz.

Pszichéd legmélyebb árkaiban,

mint patkányok a pincében, sápadtan

tolvajlod saját élelmed, mit a rossz idõkre tettél félre.

Hirtelen elveszik a villanyt, csak az idegen léptek,

sátánian kínzó moraját észleled.

Nini, amott épp elillant egy ilyen patkány.

A léptek eddig nem ismert lénye,

Egész bensõd belepte:

Benned tapodnak!.

Idegen ajtók nyílnak, záródnak,

Elvesztél.

Csak egy szembejövõ idegen lettél.

Süket énedben a szavak árván éheznek, lelked koszos utcasarkain.

Már ha van neked ilyen.(lélek)

Egyre bennebb és bennebb,

Hol a rímeknek már nem szorítottál helyet,

Oda, ahol csak az õsi ösztönök tombolnak,

Véres áldozatokat mutatnak be a holdnak,

Oda, ahol rend csak káoszból születhet,

Hol az ellentétek új életet nemzenek,

Oda temetlek.

Hajszál

Szürke mámor libbentette meg haját,

s egy szál belvészni látszott a világba,

De sírás közben hirtelen rámtalált,

s már tudom: nem éltem hiába.

 

Kimondott szó

A kávéházban füstös a hangulat,
lehelettem mindig elveszik,
s én siratom, a nyomorultat
ki árva lett, mégis hozzám tartozik.
Keresem mindig, kétségbesetten,
de nem találhatom soha,
csak hasonmását a léha füstben,
mi lelkemnek mostoha.

Őszi esődal

Sétáltál már halált igéző őszi esőben?

Ahol a jövő álmai arcodba csapják a véget,

s lelkedbe fúrják didergő sírkövek erőtlen

mosolyának képét, mely részvétet ébreszt.

Ilyenkor mindig félek egy kicsit, bevallom,

s lármázik a lelkem minden zuga,

mert ilyenkor elenyészik a hatalom

s az ember olyan mint egy kiszolgáltatott kutya

akit a sors magára hagyott egykoron,

s azóta az vergődik éhesen,hátha,

ráakad egy falatra, mit megrágcsálhat mohón.

De nem, az ember az több kell legyen,

hogy emberségét megőrizze.

Kiszolgáltatva is erénnyel éljen,

mint akinek valóban van még lelke.

A hatalom illuzió csupán, mi teremtettük,

s pont ettől félek én mindig ősszel,

mert amikor saját illúziónkat koporsóba tesszük,

megesik,hogy lelkünk egy részével temetjük el.

Részt vettem én is számtalan temetésen,

s volt, hogy magam szórtam földet a holtra,

és könnyekkel öntöztem a szürkésen

kóválygó lelket ki az angyalokat karolta.

De olykor egy részem szórtam a koprsóra,

s az őszi gyengeség halvány fénye

azt is rábízta az angyalokra,

és így vesztem én lassan velük el.

Mostanra már nem sok maradt belőlem,

s erőtlenül sétálok egymagam,

túl sok téves eszmét temttem.

Lelkem olykor olyan mint a hontalan

aki nem mer bekopogtatni mások ajtaján,

csak kóvályog az őszi esőben,

mert fél,hogy aki ajtót nyit: maga a halál.

De még akkor is ha már erőtlen

és néha fél, retteg, reszket silányan,

maradt még a lelkemből egy darab.

Ember sétál még a világban,

nem holmi ruha, egy cipő, s egy kalap.

Buddha

Szerepjátéknak hívták

mindenki ismerte,

el is játszották

reggel, délben, este.

Míg egy nap egy ifjú

szerepeit eldobta,

nem lett többé hiú:

Gautáma Buddha.