Sétáltál már halált igéző őszi esőben?
Ahol a jövő álmai arcodba csapják a véget,
s lelkedbe fúrják didergő sírkövek erőtlen
mosolyának képét, mely részvétet ébreszt.
Ilyenkor mindig félek egy kicsit, bevallom,
s lármázik a lelkem minden zuga,
mert ilyenkor elenyészik a hatalom
s az ember olyan mint egy kiszolgáltatott kutya
akit a sors magára hagyott egykoron,
s azóta az vergődik éhesen,hátha,
ráakad egy falatra, mit megrágcsálhat mohón.
De nem, az ember az több kell legyen,
hogy emberségét megőrizze.
Kiszolgáltatva is erénnyel éljen,
mint akinek valóban van még lelke.
A hatalom illuzió csupán, mi teremtettük,
s pont ettől félek én mindig ősszel,
mert amikor saját illúziónkat koporsóba tesszük,
megesik,hogy lelkünk egy részével temetjük el.
Részt vettem én is számtalan temetésen,
s volt, hogy magam szórtam földet a holtra,
és könnyekkel öntöztem a szürkésen
kóválygó lelket ki az angyalokat karolta.
De olykor egy részem szórtam a koprsóra,
s az őszi gyengeség halvány fénye
azt is rábízta az angyalokra,
és így vesztem én lassan velük el.
Mostanra már nem sok maradt belőlem,
s erőtlenül sétálok egymagam,
túl sok téves eszmét temttem.
Lelkem olykor olyan mint a hontalan
aki nem mer bekopogtatni mások ajtaján,
csak kóvályog az őszi esőben,
mert fél,hogy aki ajtót nyit: maga a halál.
De még akkor is ha már erőtlen
és néha fél, retteg, reszket silányan,
maradt még a lelkemből egy darab.
Ember sétál még a világban,
nem holmi ruha, egy cipő, s egy kalap.
