Szürke mámor libbentette meg haját,
s egy szál belvészni látszott a világba,
De sírás közben hirtelen rámtalált,
s már tudom: nem éltem hiába.
Kimondott szó
A kávéházban füstös a hangulat,
lehelettem mindig elveszik,
s én siratom, a nyomorultat
ki árva lett, mégis hozzám tartozik.
Keresem mindig, kétségbesetten,
de nem találhatom soha,
csak hasonmását a léha füstben,
mi lelkemnek mostoha.
Őszi esődal
Sétáltál már halált igéző őszi esőben?
Ahol a jövő álmai arcodba csapják a véget,
s lelkedbe fúrják didergő sírkövek erőtlen
mosolyának képét, mely részvétet ébreszt.
Ilyenkor mindig félek egy kicsit, bevallom,
s lármázik a lelkem minden zuga,
mert ilyenkor elenyészik a hatalom
s az ember olyan mint egy kiszolgáltatott kutya
akit a sors magára hagyott egykoron,
s azóta az vergődik éhesen,hátha,
ráakad egy falatra, mit megrágcsálhat mohón.
De nem, az ember az több kell legyen,
hogy emberségét megőrizze.
Kiszolgáltatva is erénnyel éljen,
mint akinek valóban van még lelke.
A hatalom illuzió csupán, mi teremtettük,
s pont ettől félek én mindig ősszel,
mert amikor saját illúziónkat koporsóba tesszük,
megesik,hogy lelkünk egy részével temetjük el.
Részt vettem én is számtalan temetésen,
s volt, hogy magam szórtam földet a holtra,
és könnyekkel öntöztem a szürkésen
kóválygó lelket ki az angyalokat karolta.
De olykor egy részem szórtam a koprsóra,
s az őszi gyengeség halvány fénye
azt is rábízta az angyalokra,
és így vesztem én lassan velük el.
Mostanra már nem sok maradt belőlem,
s erőtlenül sétálok egymagam,
túl sok téves eszmét temttem.
Lelkem olykor olyan mint a hontalan
aki nem mer bekopogtatni mások ajtaján,
csak kóvályog az őszi esőben,
mert fél,hogy aki ajtót nyit: maga a halál.
De még akkor is ha már erőtlen
és néha fél, retteg, reszket silányan,
maradt még a lelkemből egy darab.
Ember sétál még a világban,
nem holmi ruha, egy cipő, s egy kalap.
Buddha
Szerepjátéknak hívták
mindenki ismerte,
el is játszották
reggel, délben, este.
Míg egy nap egy ifjú
szerepeit eldobta,
nem lett többé hiú:
Gautáma Buddha.
Élet szeletek
Ministránsok csngõhangjai féktelenek.
halált ebédelek,
Dédelgetek.
Korom harangjai éktelenek.
idegen életterek,
Kételkedek.
Szerelmem csókjai égetnek.
együgyü érzelmek,
Közhelyesek.
Céljaim csillagai nem fénylenek.
útjaim végtelenek,
Körmenetek.
Végzetem sebhelyei fertőzöttek.
szánalmas betegek,
Mind elégtek.
Egóim ál-harcai képletesek.
sematikus félelmek,
Elveszettek.
Tenyésztők manapság az emberek.
a káprázatok, a tehenek,
Nem fénylenek.
Álmos illúziók városai felépültek.
alvás közben megőszültek,
Besötétedtek.
Rituálékban rejlő kegyességek.
nem hideg gépek,
Élőlények.
Az Istenek otthonai képkeretek.
misztikus művészetek,
Örvendjetek.
A szépség mámorai ébrenlétek.
ti is ezt keressétek,
Ne kergessétek.
Csak egy hangulat
Bent ég a villany, kint fénylenek a csillagok,
halott legelők játszanak egy idegen dallamot.
A zongoraszó indulóban van már,
a folyó parton zárni készül a lokál,
s a felszálló füst is magára hagyja pipámat.
Bort önt a megidézett pillanat,
a poháron megcsillan a holdfény,
s lágy elégiát szaval a bús remény.
A mámor illata álmodni csalogat,
az egész élet, egy furcsa, őszi hangulat.
Egyedüllét
Ott van a kis szobájában: ül. Az ablakok csukva.
Nem szűrődik be a kint játszó gyerekek örömteli hangja,
hiába a szórakozó fiatalok torkából a diadalének,
az autók robaja és a bulik basszus agyúgolyói tehetetlenek.
Fájdalmas hallgatás párás lehelletét szívja,
Csókot formál ajka, haja libben a dallamra,
Szeretkezik a csönddel.
De hopp,szól a telefon, végre.
Nem ítéltetik egyedül létre,
nem szól…csönd köpenyt von maga köré a tér.
Csak a tehetetlenség visítása,ami altatódalt dúdol.
Lassan a rímek is eltűnnek,
A sorok szabálytalanok,
Látomások
végeláthatalnan
folyosójára lépett..
Nincs rend!
Szédül,
a szobában az olcsó füstölő illata ural mindent,
A filléres bor az üvegben halkan pihen.
Jóslat a kávéscsésze aljáról
(én amúgy nem szoktam kávézni)
Hófehér lapomra mint a nyálam csepeg a vérvörös tinta,
Egy régi rím gyúl kölyök lényemben: hinta,palinta.
De eltemettük ezt már uraim, s halott a halál is,
Halott a hallhatatlanság, halott az élet, ami volt, semmi sincs.
Mi marad hát nekünk? Ebereknek! Emberekenek?
Sem halál, sem halhatatlanság, sem élet!
De mienk az állam, a gyárak s a fegyver.
Talán boldogok is leszünk ezzel.Majd, egyszer…
Hulla vers
Hulla városban hulla bolt,
Az eladó is hulla volt.
Hulla pénzért árult hulla bort.
Hullafehér ingjén hulla folt.
Hull az élő hull a holt,
Fölemészt mindenkit a hulla volt.
Hulla ember hulla hangon horkolt,
Hulla hívő hulla imát mormolt,
Hulla torkokból hulla ária szólt,
Isten is egy hulla volt.
