Bent ég a villany, kint fénylenek a csillagok,
halott legelők játszanak egy idegen dallamot.
A zongoraszó indulóban van már,
a folyó parton zárni készül a lokál,
s a felszálló füst is magára hagyja pipámat.
Bort önt a megidézett pillanat,
a poháron megcsillan a holdfény,
s lágy elégiát szaval a bús remény.
A mámor illata álmodni csalogat,
az egész élet, egy furcsa, őszi hangulat.
Ott van a kis szobájában: ül. Az ablakok csukva.
Nem szűrődik be a kint játszó gyerekek örömteli hangja,
hiába a szórakozó fiatalok torkából a diadalének,
az autók robaja és a bulik basszus agyúgolyói tehetetlenek.
Fájdalmas hallgatás párás lehelletét szívja,
Csókot formál ajka, haja libben a dallamra,
Szeretkezik a csönddel.
De hopp,szól a telefon, végre.
Nem ítéltetik egyedül létre,
nem szól…csönd köpenyt von maga köré a tér.
Csak a tehetetlenség visítása,ami altatódalt dúdol.
Lassan a rímek is eltűnnek,
A sorok szabálytalanok,
Látomások
végeláthatalnan
folyosójára lépett..
Nincs rend!
Szédül,
a szobában az olcsó füstölő illata ural mindent,
A filléres bor az üvegben halkan pihen.
(én amúgy nem szoktam kávézni)
Hófehér lapomra mint a nyálam csepeg a vérvörös tinta,
Egy régi rím gyúl kölyök lényemben: hinta,palinta.
De eltemettük ezt már uraim, s halott a halál is,
Halott a hallhatatlanság, halott az élet, ami volt, semmi sincs.
Mi marad hát nekünk? Ebereknek! Emberekenek?
Sem halál, sem halhatatlanság, sem élet!
De mienk az állam, a gyárak s a fegyver.
Talán boldogok is leszünk ezzel.Majd, egyszer…
Hulla városban hulla bolt,
Az eladó is hulla volt.
Hulla pénzért árult hulla bort.
Hullafehér ingjén hulla folt.
Hull az élő hull a holt,
Fölemészt mindenkit a hulla volt.
Hulla ember hulla hangon horkolt,
Hulla hívő hulla imát mormolt,
Hulla torkokból hulla ária szólt,
Isten is egy hulla volt.
