Délutáni séták az őszben.
színekben úszó lágy magány.
utazások a teagőzben.
homály mögé rejtett halál...
Emlékszem a lányokra,
kikből nem volt sok nekem,
de illatukat örökre rányomta
lényemre az élet. Nem feldhetem.
Ködös állomások, vonatgőz.
Rikácsoló utasok, visító vadludak.
Mámoros képzelgések, alkonyat.
Feledésbe merülő proféciák,
mtafizika, vallás. Mind mit ér?
Ha hajnalon túlra, egyik sem kísér.
Látomásaim szürke szobájában,
vörössel írták a csendet kottára,
melyet mint tudatom, hasította
ketté hegedűszód sírása.
Lefelő ívelő vonásaid bánatát,
megkívántam, megvallom neked,
mert csak a bús mámorrá vált
lélek képes érezni Szerelmet.
Ködben táncolsz, s távolodsz tőlem
de nem fáj, mert zenéd bennem
zokog örökké. És mégis keserű
a melódiád, mert hiába látom
aranyszínű hajad, karcsú derekad,
megérinteném, de csak hegedűszó marad.
