Könycsepp

Könny a könny ha nem víz elem,
csak belül fullasztgat?
Sírás marad e a sírás,
ha lelkem csak érzelmeket hullat?
S ha a szem a lélek görbe tükre,
nem lehet a könny érzelem?
Ha szavakba sírom fájdalmam,
vajon segít a lelkemen?
S ha érzéseket adni és kapni,
lételeme az embernek?
Mondd, elfogadod e könycseppet,
mely azt dúdolja: szeretlek…?

Szonett egy hajnal margójára

-portré a nőről… neki- 

Bársonyos íz a szádban. Fölébredél…?
Az asztalon a fásuló éjszakát
idézi egy leszakadt gomb, egy levél,
egy pakli kártya, s az őszi nagykabát. 

Fölállsz, az ablak felé indulsz halkan,
s figyelsz, hogyan kel életre a város:
amott a ködben egy árnyék elsuhan,
a hajnalt kettészeli egy villamos. 

A gombot visszavarrod a kabátra,
eltemeted fáradtan az ünnepet
s rágyújtanál egy utolsó szivarra… 

Szagolnád a dohány milyen illatos,

de menni kell tovább –súgja leveled-

vár rád is egy ilyen ködös villamos.

Azazello kávézója

(szonett egy pokolról) 

Pimasz, trehány bagófüst föd mindent
e kávézóban melyben üldögélek.
rágyújt a főnök az ajtó mellet,
vöröshajú, köpcös figura. Félek. 

A tér halott csendjét egyetlen kér(d)és,
egy hajnali etűd bolygatja csak fel,
melyet -megjátsszuk- elvitt a feledés,
melyet föltenni innen senki nem mer. 

De hirtelen megcsap a hajnal szele,
kinyítja az ajtót, befúj a lét,
s egy kérdést suttog mindnyájunk fülébe. 

Kialszik a szivar, darabokra tör!?
De Azázel becsapja az ajtót…
s kezdődik ismét minden elölről.